Felnőtt vagyok, és mégis nagyon szeretek mesét olvasni. Kikapcsol, elvarázsol, és mindig tanulok belőlük valamit.

Rengeteg mesét olvastam már, Antoine de Saint Exupéry, Móra Ferenc, Jean de La Fontaine, Puskin, Tolsztoj, Oscar Wilde tollából. Most egy lett író Karlis Skalbe mesés kötetét olvasom, és több kedvenc mesém is van benne. 

Az egyiket szeretném megosztani Veletek. Fogadjátok szeretettel. Kellemes olvasást. :)

"Amikor beszélnek a fák

  A királyoknak sok hangzatos nevük van. Még olyan is akad, akit az ég fiának hívnak. Jankával megfordítva áll a dolog, ő a föld fia volt. Az anyja nap mint nap munkában görnyedt, így azután nem tudta dédelgetni, nem jutott rá idő, hogy foglalkozzon vele. Amíg anyja a krumplibokrokat töltögette, addig a gyermek, mint valami bölcsőben, ott feküdt a puha, nap melegette barázdában, a krumplitábla szélén. Amikor otthagyták, vagy megfeledkeztek róla, kicsi kezével lábával kapálózva egy napsütötte mélyedést keresett, ahol eljátszogathatott az apró kavicsokkal vagy virágokkal.      

  Janka még kisgyerek korában marhahajcsárok révén került Rigába. Üvegeket mosott az "Aranykakas" vendéglőben, és segédkezett a fogadósnak. Itt is a földön mászkált, ahogy az udvaron kitépdeste a csorba macskakövek közt kinőtt virágzó pitypangot és fűszálakat. Így parancsolta neki a gazda. A virágok és füvek vékonyka hangot kiabáltak, és ellenszegültek, amikor kitépdeste őket. Ezért aztán Janka megsajnálta őket, és gyökerükről a földet lerázogatva, csomóba szedte s a fészer falára akasztotta őket, ahol este aludni szokott. Amikor az udvaron végzett, a gazdasszony behívta a házba, ahol ismét csak a részeg vendégek között kellett mászkálnia a padlón, hogy feltörülhesse a kiömlött aranybarna sörtócsákat.

  Ebben az örökös megalázottságában különösen fenségenek tűntek számára a magas rigai tornyok.

  Esténként, amikor fáradtan egy-egy pillanatra elszabadult a munkából, tekintete mohón kereste az eget. A kapunál álló öreg hársak csúcsát nézte, amelyeken ott ragyogott még a napsütötte fellegek visszaverődő fénye. A hársak fejüket magasra emelve néztek a lenyugvó nap búcsúzó sugarai után. Az ég felé nyújtózott minden gally, minden ág. A levelek sejtelmesen susogtak valamiről. Jankának úgy rémlett, beszélnek a fák. Két kis kezét szenvedélyesen összekulcsolta, és ajka annak a régi imának a szavait kereste, amelyre az anyja tanította valamikor.

  Az udvaron ott sétálgatott Janka barátja, a szürke kandúr. A gazdasszony nem tűrte meg a konyhában, mivel ellopkodta a pecsenyedarabokat, és suttyomban kihalászta mancsával a dézsából a sütésre szánt halakat. Bizony ilyen volt őkelme: vadász és halász egy személyben.    

  Este, amikor Janka elhelyezkedett a fészerben a szalmazsákján, a kandúr odahúzódott mellé, és olyan kedvesen, vidáman dorombolt-duruzsult, mint édesanyja rokkája. Dorombolását hallgatva Janka úgy érezte, mintha édesanyja árnya hajolna fölébe, átmelegítve ezt a hideg zugot. Éjszaka még melegítette is a kandúr a fiút, ahogy mellette feküdt, szegénynek az inge már merő rongy volt elől. "Cicuska, kisbogaram, melegítsd meg a hasam!" - kérte Janka a macskát esténként, ahogy odahúzta magához.  

  Egyszer nagy kalamajka támadt a konyhában. A gazdasszony elkeseredetten szitkozódott, és vadul csapkodta a lábasokat és serpenyőket. A kandúr lerántott a földre egy tányér sült húst, amelyet épp föl kellett volna szolgálni valakinek. A gazdasszony ezért elhatározta, hogy elteszi láb alól. Elkapta a macska grabancát, hurkot kötött az ajtófélfára, s hozzáfogott, hogy felakassza.                                                                                                                          

  - Most végzek veled! - kiáltotta, s csak úgy lángolt az arca. - Igazságnak kell lennie a földön.                                            

  Mit is mondhatnánk erre? A gazdasszony igazságos nőszemély volt. Ott pedig, ahol az igazság uralkodik, mindig szenvednie kell valakinek. E pillanatban a konyhában termett Janka, és kitépte a gazdasszony kezéből a macskát. Az siettében átbukfencezett a küszöbön és eltűnt az udvaron.                                                                                              

  - Hát akkor most te kapod meg, amit ő érdemelt! - rontott rá a gazdasszony a fiúcskára. - Ha ennek a macskának védelmére kélsz, te is olyan semmirekellő vagy, mint ő. Takarodj innen, többé ne is lássalak itt!                                          

  Janka sírva fakadt, megállt az ajtónál, és könyörgően nézett a gazdasszonyra.                                                            

  - Hordd el magad, ha mondom! Akkor lássalak, mikor a hátam közepét. Igazságnak kell lennie a földön!                    

  Miután Janka kisírta magát, bement a fészerbe, és leült a sarokba a szalmazsákjára. Ívben hajlított hátát könnyedén hozzádörgölve a félig nyitott ajtóhoz, a kandúr is beosont utána, s puha gombolyagként mellé heveredett. A fiú végigjáratta tekintetét a csupasz falakon. Semmi sem volt itt az övé, nem volt mit magával vinnie. A gazdasszony még bért sem fizetett neki - a szolgálatáért csak egy darab kenyeret kapott, meg egy zugot, ahol alhatott. Janka fogta a kandúrt és elindult vele.                                                                                                                                        

  Az utcán, a sok ember közt félelem fogta el, mint nemegyszer, amikor a sűrű fenyvesen kellett keresztülmennie. Olyankor mindig hangosan énekelt, vagy fütyörészett, hogy bátorítsa magát. De itt, a városban, a száját se merte kinyitni. A bánattól némán, a házak falához húzódva, a macskával a kabátja alatt bolyongott utcáról utcára, s nem tudta, mitévő legyen. De hát van-e valahol még egy olyan varázslatos erdő, mint ez az emberrengeteg? A piros-sárga-kék selyembe öltözött dámák olyanok voltak a pezsgő emberáradatban, mint hatalmas, karcsú virágok az embererdőben, Janka fának vélte az embereket. De ezeket az embereket a legvastagabb fakéregnél is durvább-keményebb valami fedte. Az erődben bármelyik fát átölelte, s olyankor a természet mély, csöndes öröme töltötte be lelkét. Szíve, mint színültig telt kehely, már-már kicsordult a gyöngéd boldogságtól.                                                      

  Szemében ott bujkáltak a kitörni készülő könnyek, de senkihez sem mert odamenni. Rémülten vett észre, hogy őt magát is, akár a fát, kéreg vonta be, és ugyanolyan érzéketlenenül és idegenül járkál, mint a többiek... Az egyik csillogó szemű dáma lehajolt hozzá, és csak úgy futólag megsimogatta a macskáját kis fehér kezével. De ez a kedvesség nem melengette meg a kisfiú szívét, bár meglehet, hogy neki volt szánva. Egy idős úr bajuszába mosolyogva megkérdezte, nem akarja-e eladni a macskáját. Janka válaszképpen csak makacsul megrázta a fejét. Harsongtak az autódudák, csilingeltek a villamosok, zajongott az emberáradat, az egész város vad iramban rohant-törtetett valahova. Janka félénken félrehúzódott, s e vad hangokon át is hallotta, hogy beszélnek egymással a sétány hársainak levelei. A fák közelebb álltak hozzá, mint az emberek. Hiszen ők is faluról jöttek, a szél és a nap gyermekeiként, bár gyökereik itt nyúltak el a kemény kőkockák alatt.                                                                                  

  És milyen csodálatos erőt zártak magukba! Amikor a város felett kilobbant az alkonyat, a parkban, ahol Janka letelepedett, a vén fák csúcsa megnyúlt, és mintha némaságba dermedt volna. Az ágak és gallyacskák éberen mind az ég felé nyújtóztak, és Janka apró ujjai is lázasan összekulcsolódtak... Úgy tetszett, csupán a fák hallották a végtelen csöndet, amely együtt érkezett az esttel, s átölelte az egész világot. ..                                                        

  Éjfélkor, amikor az utcák már elnéptelenedtek, Janka még mindig ott kószált a sétányokon, s egyszer csak az egyik út meleltt véséges vén hársat pillantott meg, mely szakasztott olyan volt, mint a nagyanyja, mikor a faluba menet magára öltötte a szoknyáit. A fa ágai egész a földig hajoltak. Janka lerogyott a fáradtságtól, bemászott a hárs lombjai alá, szinte gombolyaggá guborodott a csupasz földön, s macskáját magához ölelve álomba merült.                            

  Éjfél után két városi polgár egymást támogatva hazafelé igyekezett valami vidám lakomáról.                                                

  - Nézd csak, hol alszik ez a kis csavargó - mondta az egyik. - Úgy összehúzza magát, mint a gombóc.                     -  

 - Talán egész nap egy falatot sem evett... - dünnyögte töprengően a másik.                                                                    

 - Ó, ezek a szerencsétlenek! - kiáltotta az első. - Nem, ha én nem ehetek kedvemre, többé nem tisztelném önmagamat. Az embernek jól kell lennie!                                                                                                                        

 - Szerintem egyiküknek sem lehet oka panaszra...                                                                                                                A bendőmet sokszor úgy megtömtem drága ételekkel és italokkal, hogy éjszakára szerettem volna páncélszekrénybe zárni, mivel féltem, nehogy ellopja valaki.                                                                                                                        

 - Segíteni kell ezen a fiúcskán. Úgy alszik szegényke, mint a kismadár, fejét szárnya alá dugva...                                      

 - Á, mindegyiken úgyse segíthetsz. Gyerünk haza.                                                                                                            

  Azzal elmentek. A kisfiú aludt, nem hallotta a beszédjüket.                                                                                                                  

  Amikor felderengett a hajnal, s a korai hűvösség fölébresztette az ágakat, Janka megremegett, és félálomba hallotta, hogy beszélnek a fák.                                                                                                                                                      

 - Mit adhatnánk ennek a fiúcskának, hogy segíthetnénk rajta? - suttogott a hárs.                                                          

 - Az én bátyám, ott a sétány végén, egy fazék aranyat őriz a gyökerei alatt - dünnyögte a tölgy. - Ha megmondanám neki...                                                                                                                                                                                

 - Aranyra nincs szüksége. Az arany az ujjaiban van.                                                                                                       Ennek a kisfiúnak érzékenyebbek az ujjai sudaram legkisebb ágacskáinál is, amelyek elsőként köszöntik a napot.        

 - Akkor mivel segítesz rajta? - kérdezte a tölgy.                                                                                                                  

 - Összehozom egy jó emberrel - felelte a hárs. - Reggelenként egy idős úr jár erre sétálni. Az ő ujjai is csodálatosan tudnak beszélni. Esténként varázslatos hangokat hallok az ablakából. Csöndesen ringatom lombjaimat ilyenkor, s vele énekelgetek. Magányos ember, nincsenek gyermekei. Nézd ott vannak az ablakai, az utcára nyílnak. Valamennyi nyitva van... Álmában megsúgom neki, hogy vegye magához ezt a fiúcskát...                                            

  A fák még sokáig sustorogtak, Janka pedig ismét elaludt.                                                                                              

  Csak az első járókelő lépetinek zajára ébredt fel. Riadtan talpra ugrott, s elkószált a városban... De a vén hársfához, amely alatt az éjszaka aludt, mégis visszatért, mert ott úgy érezte magát, hogy otthon van.                                              

  Váratlanul ismét összetalálkozott az ősz bajuszú úrral, azzal, aki meg akarta venni a macskáját.                                      

 - Hát újra találkoztunk, fiacskám! - mondta mosolyogva az idős úr. - Most talán eladod nekem a macskádat? - kérdezte nevetve. - Az éjszaka biztosan meggondoltad a dolgot!                                                                                        

 - Nem! - felelte Janka, és széles, bizakodó mosoly ragyogta be az arcát. - Inkább engem vegyen magához!                        

 - Jól van - egyezett bele pillanatnyi töprengés után az idős úr. - Jer hát velem. Reggelenként majd kitisztítod a ruhámat, csizmámat, s előkészíted a pipámat. Amikor aztán jobban megismerlek, majd beszélünk a továbbiakról!...  

  Azzal az idős úr - a híres zenetudós - elvezette a kisfiút pompás hajlékába. Janka ebben a házban látott először zongorát.                                                                                                                                                                          

  Egyik alkalommal, amikor a professzor nem volt otthon, Janka csöndben odament a zongorához, és keresgélni kezdte a billentyűk közt az ismerős dallamok hangjait. Amikor a professzor hazaért, a kisfiú ott ült a zongoránál, és játszott. A professzor foglalkozni kezdett vele. A gyerekben csodálatos zenei tehetséget fedeztek fel. Az idős úr magára vállta Janka tanítását, akiből híres muzsikus lett. Első műve - "A fák imája" - világhírre tett szert."

Egy mesében több tucat tanulság bújik meg. Lehet nem első olvasásra találni meg bennünk az összeset, hanem újra és újra olvasással. Ezért szeretem. A végtelenségig lehet újra olvasni őket. Mindenki megtalálhatja benne a saját élethelyzetének a hasonlóságát, és tanulságát. Vagy egyszerűen csak engedjük, hogy picit ott maradjon bennünk a gyermek. :-)

Minden kedves Olvasómnak, meghitt, békés karácsonyt kívánok.

Szeretettel, 

Renka